Már elöljáróban szeretnék bocsánatot kérni az írónőtől és tőletek is, hiszen hihetetlenül lassan olvastam el a könyvet, és magával a bejegyzéssel sem épp időben készültem/készülök el. A mindenféle vizsgáim és egyéb elfoglaltságaim miatt a blogot sajnos egy bő három hónapos kényszerpihenőre kellett küldenem, de itt a nyár, időm (elvileg), mint a tenger, szóval igyekszem visszatérni. :)
Írta: A. O. Esther
Kiadta: Decens Magazin Média
Sorozat: Gombnyomásra
Oldalszám: 608
Kiadás éve: 2015
Folytatás?: nem lesz
Moly: 96%
Fülszöveg
Miután a vadászok
megtisztították a mutánsoktól a körzetet, a Hobbs-birtok lakói többnapos
ünneplésbe kezdenek. Dylan és Stella szerelme is végre kibontakozhatna,
ám az ördög nem alszik…
Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a katonaság tehetetlen…
A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt ellenségét, Talbotot.
Russel és Kristen nem kevés kaland árán a felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok ellen.
Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi lélekölő harc és iszonyat után?
Az első részt is nagyon szerettem, de gondolom, nem titok, hogy a második volt a kedvencem. Nem
azt mondom, hogy tűkön ülve vártam, mi fog történni a harmadik könyvben, mert azért találkoztam már embert próbálóbb függővégekkel, de nagyon kíváncsi voltam, hogy az Amanda-ügyből végül mi sül ki. Szintén nagyon kíváncsi voltam arra, hogy az egész történetből hogy lesz egy nagy, kerek egész a végére, illetve természetesen szerettem volna még annyit Stellából és Dylanből, amennyi még 600 oldalba beleférhet. Panaszra pedig nincs okom... ;)
Talán már a második rész értékelésében is említettem, hogy Miáék helyett egyértelműen Stelláéké lett a főszerep- mostanra viszont Mia és Liam konkrétan mellékszereplők lettek! Cuki, szerethető, szimpatikus kis szerelmespár, akikről természetesen mindent szeretnénk tudni, de mégsem ők azok, akik legjobban foglalkoztatják az olvasót. Ellenben büszke vagyok magamra, hogy nem olvastam gyorsabban az ő részeiknél, nem futottam át gyorsan azokat a sorokat, ahol nem láttam Stella vagy Dylan nevét- mert egyébként más könyveknél hajlamos vagyok az ilyesmire. Bár, talán nem is magamra kéne büszkének lennem, hanem inkább köszönetet mondanom az írónőnek, amiért sikerült az első szótól az utolsóig fenntartania az érdeklődésemet, mert esetemben ez bizony nagy szó! :)
Több új szereplő is színre lépett, köztük Fullánk, akivel egész sokáig hadilábon álltam. Szimpatikus volt, de nem tudtam bízni benne, ezért mindig egy kicsit megutáltam, aztán újra megszerettem. Aztán rájöttem, hogy Eszter nem foglalkozna ennyit egy negatív szereplővel, és igazam is lett- új kedvenc szereplőt avattam! Fullánk egy kedves, "mackós" karakter, aki egyébként nagyon emlékeztet valakire, de a mai napig nem tudtam rájönni, hogy egész pontosan kire. Pedig lett volna rá pár hónapom...Nem lövöm le a poénokat, nem árulom el, egész pontosan melyek voltak azok a momentumok, amik miatt abszolút megkedveltem Fullánkot, de olvasás közben majd Ti is rájöttök, ebben biztos vagyok.
A másik új kedvencem Alia volt, a babájával együtt. Róla annyit kell tudni, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, rengeteg dolgot elveszített, de az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, mégis tartotta benne a lelket. Végig. Ez az egy dolog volt a kisbaba, akit szintén imádtam, bár nem hiszem, hogy őt definiálhatnám karakterként, hiszen csecsemő lévén nem igazán voltak megnyilvánulásai. Mindegy, imádtam őt. És azért azt is be kell vallani, hogy egy bizonyos ponton igencsak "hősiesen" cselekedett, és Miával együtt ő mentette meg a csapatot. ;) De visszatérve Aliára: egy kedves, tiszta, elbűvölő lány/nő. Amolyan (vér)frissítésként érkezett a már alaposan megismert szereplők közé. Jó volt látni, ahogy beilleszkedik, ahogy a többiek befogadják, és ahogy boldoggá tesz egy olyan embert, aki igazán megérdemli.
Egyetlen egy valakit hiányoltam: Ria mamát. Nagyon kevés szerepet kapott. Bevallom, amikor először megjelent, azt hiszem, a második könyvben, elég furcsán álltam hozzá, de ahogy sokan mások, ő is pillanatok alatt az egyik kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát (Úristen, elfér egyáltalán ennyi kedvenc egy könyvben?!). Nagyon szívesen olvastam volna többet róla, illetve örültem volna még pár bölcsességnek az ő szájából, mert azok hatalmasak voltak. De tényleg. Mindig meg tudott mosolyogtatni. Kicsit furcsa is, hogy vége a sorozatnak, és már belőle sem lesz több. Nekem ő volt a Gombnyomásra Dumbledore-ja: egy öregember néni, aki igazából még százon túl is hihetetlenül fiatalos és humoros ( mindig eszembe jut a meleg zokni Edevis tükrénél, vagy a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé). Lehet, hogy elég agyament ez a párhuzam, látjátok, meg sem tudom fogalmazni rendesen, de azért akik anno (vagy most) jobban beleásták magukat a HP-könyvekbe, szerintem értik, mire gondolok.
Na, akkor nézzük teljes egészében a dolgokat. Így talán könnyebben fog menni, mert néha eléggé egybefolyik előttem a három könyv, mivel az események szünet nélkül követik egymást, nincs időbeli eltolódás.
Még január legelején kaptam egy üzenetet Facebookon Esztertől, hogy tetszik neki a stílusom, és mivel látta, hogy Kívánságlistára tettem Molyon a Gombnyomásra 1-et, szívesen elküldene nekem egy tiszteletpéldányt, és örülne, ha írnék róla. Tudom, hogy ezt már említettem, de utólag tényleg nagyon vicces a reakcióm- annyira nem tudtam mit kezdeni hirtelen a helyzettel, hogy még a címemet sem tudtam rendesen leírni, össze-vissza kapkodtam, és a végén nem győztem bocsánatot kérni a bénaságomért. Tényleg ciki volt. (Azóta szerencsére már több írótól is kaptam könyveket, szóval már viszonylag értelmesen tudok válaszolni az ilyen megkeresésekre. :D)
Szóval januárban kezdtem, az első résszel. A legeslegelső dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy a könyv gyönyörű. Fényes védőborító, aranyozott minták és írás, ehhez pedig társult egy kellemes vastagság- ez mind elmondható a másik két részről is. Tényleg gyönyörűek a polcomon- még ha valami iszonyatosan, taszítóan unalmas történetet nyomtak volna a lapokra, akkor sem dugnám el őket. De ez szerencsére nem így van, tehát nyugodt szívvel tartom őket a felső polcomon.
Összességében nagyon örülök, hogy lehetőségem nyílt megismerni ezt a trilógiát, kifejezetten megnyugtató, hogy magyar író tollából is születnek ilyen szórakoztató regények. Tényleg bármelyik külföldi kiadónál is megjelenhettek volna a könyvek, az írónő álneve angol, a nevek sem magyarok, szóval aki nem figyel, az simán hiheti azt, hogy egy külföldi bestsellert tart a kezében. (Az írónő másik sorozatát, az Összetört glóriákat egyébként le is fordították angol nyelvre.)
Megszerettem majd' az összes szereplőt, olvastam több tucat olyan epikus jelenetet, amit valószínűleg sosem felejtek el, és néha-néha fel fogom lapozni miattuk a könyveket. Nagyon örülök, hogy ilyen "kiváltságos" módon nyerhettem betekintést A. O. Esther világába, és talán egy kicsit a ti kedveteket is meghoztam hozzá. Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok Eszter további könyveire, el nem tudom képzelni, mi pattan még ki a fejéből. :)
Az harmadik könyv (és az egész trilógia) értékelése természetesen:
Végezetül pedig, csak így apró betűsen...
Kommandósok csapnak le közéjük, és elrabolják Stellát, hogy visszavigyék annak, aki „jogos” igényt tart rá… Miközben a csapat a megmentésére siet, a missziójukról sem feledkezhetnek meg, ami Manipura megváltása a zsarnokoktól. Arra viszont senki nem számít, hogy a mutánsok a csillogó városra is rárontanak. Iszonyú vérontás kezdődik, a katonaság tehetetlen…
A Hobbs-birtokot eközben pusztító erejű terrorista-támadás éri. Liam és Mia fogságba esnek, és ketrecharcosként kénytelenek küzdeni az életükért. A lány egy régi ismerősével is szembekerül, aki most a halálát kívánja. Fullánk, az egykori ellenálló megvásárolja és magával viszi a halálán lévő Miát, mert azt reméli, vele zsarolhatja majd gyűlölt ellenségét, Talbotot.
Russel és Kristen nem kevés kaland árán a felhőkarcolók felett átívelő, égi zarándokútra érkeznek, hogy megkeressék a viking rúnakövet, amely az egyetlen esély az odalent tomboló mutánsok ellen.
Vajon képesek-e megfékezni hőseink a vérengzést és a terroristák támadásait? Képesek-e leverni a gyűlöletes manipurai önkényuralmat? És ha igen, képesek lesznek-e még valaha emberségre, szerelemre ennyi lélekölő harc és iszonyat után?
Véleményem
Az első részt is nagyon szerettem, de gondolom, nem titok, hogy a második volt a kedvencem. Nem azt mondom, hogy tűkön ülve vártam, mi fog történni a harmadik könyvben, mert azért találkoztam már embert próbálóbb függővégekkel, de nagyon kíváncsi voltam, hogy az Amanda-ügyből végül mi sül ki. Szintén nagyon kíváncsi voltam arra, hogy az egész történetből hogy lesz egy nagy, kerek egész a végére, illetve természetesen szerettem volna még annyit Stellából és Dylanből, amennyi még 600 oldalba beleférhet. Panaszra pedig nincs okom... ;)
Talán már a második rész értékelésében is említettem, hogy Miáék helyett egyértelműen Stelláéké lett a főszerep- mostanra viszont Mia és Liam konkrétan mellékszereplők lettek! Cuki, szerethető, szimpatikus kis szerelmespár, akikről természetesen mindent szeretnénk tudni, de mégsem ők azok, akik legjobban foglalkoztatják az olvasót. Ellenben büszke vagyok magamra, hogy nem olvastam gyorsabban az ő részeiknél, nem futottam át gyorsan azokat a sorokat, ahol nem láttam Stella vagy Dylan nevét- mert egyébként más könyveknél hajlamos vagyok az ilyesmire. Bár, talán nem is magamra kéne büszkének lennem, hanem inkább köszönetet mondanom az írónőnek, amiért sikerült az első szótól az utolsóig fenntartania az érdeklődésemet, mert esetemben ez bizony nagy szó! :)
Több új szereplő is színre lépett, köztük Fullánk, akivel egész sokáig hadilábon álltam. Szimpatikus volt, de nem tudtam bízni benne, ezért mindig egy kicsit megutáltam, aztán újra megszerettem. Aztán rájöttem, hogy Eszter nem foglalkozna ennyit egy negatív szereplővel, és igazam is lett- új kedvenc szereplőt avattam! Fullánk egy kedves, "mackós" karakter, aki egyébként nagyon emlékeztet valakire, de a mai napig nem tudtam rájönni, hogy egész pontosan kire. Pedig lett volna rá pár hónapom...Nem lövöm le a poénokat, nem árulom el, egész pontosan melyek voltak azok a momentumok, amik miatt abszolút megkedveltem Fullánkot, de olvasás közben majd Ti is rájöttök, ebben biztos vagyok.
A másik új kedvencem Alia volt, a babájával együtt. Róla annyit kell tudni, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül, rengeteg dolgot elveszített, de az egyetlen dolog, ami megmaradt neki, mégis tartotta benne a lelket. Végig. Ez az egy dolog volt a kisbaba, akit szintén imádtam, bár nem hiszem, hogy őt definiálhatnám karakterként, hiszen csecsemő lévén nem igazán voltak megnyilvánulásai. Mindegy, imádtam őt. És azért azt is be kell vallani, hogy egy bizonyos ponton igencsak "hősiesen" cselekedett, és Miával együtt ő mentette meg a csapatot. ;) De visszatérve Aliára: egy kedves, tiszta, elbűvölő lány/nő. Amolyan (vér)frissítésként érkezett a már alaposan megismert szereplők közé. Jó volt látni, ahogy beilleszkedik, ahogy a többiek befogadják, és ahogy boldoggá tesz egy olyan embert, aki igazán megérdemli.
Egyetlen egy valakit hiányoltam: Ria mamát. Nagyon kevés szerepet kapott. Bevallom, amikor először megjelent, azt hiszem, a második könyvben, elég furcsán álltam hozzá, de ahogy sokan mások, ő is pillanatok alatt az egyik kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát (Úristen, elfér egyáltalán ennyi kedvenc egy könyvben?!). Nagyon szívesen olvastam volna többet róla, illetve örültem volna még pár bölcsességnek az ő szájából, mert azok hatalmasak voltak. De tényleg. Mindig meg tudott mosolyogtatni. Kicsit furcsa is, hogy vége a sorozatnak, és már belőle sem lesz több. Nekem ő volt a Gombnyomásra Dumbledore-ja: egy öreg
Még január legelején kaptam egy üzenetet Facebookon Esztertől, hogy tetszik neki a stílusom, és mivel látta, hogy Kívánságlistára tettem Molyon a Gombnyomásra 1-et, szívesen elküldene nekem egy tiszteletpéldányt, és örülne, ha írnék róla. Tudom, hogy ezt már említettem, de utólag tényleg nagyon vicces a reakcióm- annyira nem tudtam mit kezdeni hirtelen a helyzettel, hogy még a címemet sem tudtam rendesen leírni, össze-vissza kapkodtam, és a végén nem győztem bocsánatot kérni a bénaságomért. Tényleg ciki volt. (Azóta szerencsére már több írótól is kaptam könyveket, szóval már viszonylag értelmesen tudok válaszolni az ilyen megkeresésekre. :D)
Szóval januárban kezdtem, az első résszel. A legeslegelső dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy a könyv gyönyörű. Fényes védőborító, aranyozott minták és írás, ehhez pedig társult egy kellemes vastagság- ez mind elmondható a másik két részről is. Tényleg gyönyörűek a polcomon- még ha valami iszonyatosan, taszítóan unalmas történetet nyomtak volna a lapokra, akkor sem dugnám el őket. De ez szerencsére nem így van, tehát nyugodt szívvel tartom őket a felső polcomon.
Összességében nagyon örülök, hogy lehetőségem nyílt megismerni ezt a trilógiát, kifejezetten megnyugtató, hogy magyar író tollából is születnek ilyen szórakoztató regények. Tényleg bármelyik külföldi kiadónál is megjelenhettek volna a könyvek, az írónő álneve angol, a nevek sem magyarok, szóval aki nem figyel, az simán hiheti azt, hogy egy külföldi bestsellert tart a kezében. (Az írónő másik sorozatát, az Összetört glóriákat egyébként le is fordították angol nyelvre.)
Megszerettem majd' az összes szereplőt, olvastam több tucat olyan epikus jelenetet, amit valószínűleg sosem felejtek el, és néha-néha fel fogom lapozni miattuk a könyveket. Nagyon örülök, hogy ilyen "kiváltságos" módon nyerhettem betekintést A. O. Esther világába, és talán egy kicsit a ti kedveteket is meghoztam hozzá. Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok Eszter további könyveire, el nem tudom képzelni, mi pattan még ki a fejéből. :)
Az harmadik könyv (és az egész trilógia) értékelése természetesen:
5/5
Végezetül pedig, csak így apró betűsen...
Ez a 100. (!!!) bejegyzés az oldalon!
Reméltem, hogy véletlenül sem valami utolsó ponyvaregény kritikájával fogok eljutni idáig, örülök, hogy végül ez a könyv került ide, egyébként teljesen véletlenül. Remélem, elérem majd a 200-at is, és abban is bízom, hogy ehhez nem kell majd ilyen sok idő, így, nyáron tényleg megpróbálok egy kis életet lehelni a blogba. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése