Interjú SPIRIT BLISS írónővel

Sziasztok!

      

  A Könyvmolyképző jóvoltából lehetőségem nyílt elolvasni Spirit Bliss új regényét, a Reményfosztottakat (a bejegyzést itt olvashatjátok), és ennek apropóján egy interjút is készíthettem az írónővel. 10 kérdésemre válaszolt többféle témában, remélem, ti is olyan érdekesnek találjátok majd a válaszait, mint én! :)

1.Kezdésképp jó lenne egy kicsit megismerni Téged! Mi a „civil” foglalkozásod? Mivel töltöd a szabadidődet, ha épp nem írsz? Úgy egyáltalán, hogyan jellemeznéd magad?

A PTE-n végeztem magyar szakon, úgyhogy egyfelől magyartanár vagyok, nemrég pedig elvégeztem egy egyéves bér- és társadalombiztosítási ügyintéző képzést, ezeket mondhatom a második és harmadik szakmámnak. Korábban a postán dolgoztam ablakos postáskisasszonyként, de most bérügyesként keresek állást éppen.

A szabadidőm nagy részét természetesen írással töltöm, a maradékban pedig olvasok, főzőcskézek, filmeket nézek vagy a nemrég befogadott kutyáinkkal foglalkozom.

Egyébként elég introvertált személyiség vagyok, szeretek ellenni a saját kis világomban. Annak ellenére, hogy jó a fantáziám, nagyon logikusan gondolkozom, nem véletlen, hogy szeretek krimiket írni.

2.Hogyan kezdődött nálad az írás szeretete? Gyerekkorod óta firkálgatsz ezt-azt, vagy felnőttként gondoltál egyet, és leültél megírni egy könyvet?

13 éves korom óta írok, és azóta tudom, hogy író akarok lenni. Egy unalmas biológia órán kezdtem firkálgatni egy történetet, amit óra után megmutattam az osztálytársaimnak. Nagyon tetszett nekik, és onnantól kezdve mindig várták, hogy vigyem nekik a folytatást. Szerettem látni, hogyan hatok az érzéseikre és a gondolataikra, és ez vezetett odáig, hogy író akarjak lenni.

Eleinte csak rövidebb történeteket, novellákat, verseket írtam, aztán következtek a színdarabok. Az egyikkel (A pokol járatai) meg is nyertem 16 évesen egy országos színdarabíró pályázatot, és a színdarabomat előadták Kaposvárott. Később fanfictionök írásába kezdtem a neten, majd az olvasóim hatására megírtam az első saját regényemet, az Árnyékvilágot, amire azonnal le is csapott a Könyvmolyképző Kiadó.

3.A Reményfosztottak már a hetedik könyved. Emlékszel még, milyen érzés volt az első regényed megjelenése? Többkönyves íróként is ugyanígy éled meg, amikor végre a kezedben foghatod egy művedet?

Az első könyvem megjelenése, bevallom őszintén, majdnem teljesen homályba veszett számomra. El sem hittem, hogy ez megtörténik velem, és annyira izgultam a könyvbemutató napján, annyira sokkoló és megdöbbentő volt látni azt a sok embert, aki eljött rá, hogy egyszerűen valamiféle robot üzemmódban működtem akkor. Persze, emlékszem néhány részletre, de úgy, mintha nem is velem történt volna, inkább valamiféle külső szemlélőként. Az agyam szinte teljesen kihagyott.

Spirit Bliss 7. könyve

A második könyvbemutatóm már teljesen más volt, attól kezdve már egyáltalán nem izgultam, egyszerűen csak élveztem a történéseket. Egyfelől megszoktam a tudatot, hogy igen, ez a valóság, ez tényleg megtörténik velem, másfelől tudatosult bennem, hogy barátok vesznek körül. Nem biztos, hogy mindenkit ismerek, aki eljön hozzám a könyvbemutatóra, de azért jön, mert szereti, amit csinálok, érdeklik a könyvek, az írás, vagyis rokonlélek, így nem kell félnem tőle.

Egyébként magukhoz a könyveimhez is érdekes a kapcsolat fűz. Mesélték más írók, hogy mindig

elmennek a könyvesboltba megnézni a saját könyveiket, vagy ha elsétálnak a könyvespolcuk mellett, akkor megnézik, megsimogatják őket. Nos, ez rám egyáltalán nem jellemző. A történeteimhez nagyon kötődöm, a karaktereimhez szintén, de maguk a könyvek nem váltanak ki belőlem kötődést. Jó érzés elsőként kézbe venni őket közvetlenül a megjelenés után, belenézni, milyen lett a tördelés, jó lett-e a borító, hogyan is néz ki könyv formában a „gyermekem”, de úgy egyébként nem szoktam elővenni őket a későbbiekben, nem fogdosom őket, nem simogatom, nem megyek csak azért könyvesboltba, hogy lássam a saját könyveimet. Megértem, hogy mások miért teszik, de nekem erre lelkileg valahogy nincsen szükségem.

4.Általában mennyi ideig írsz egy könyvet? Hogyan kell elképzelni a te munkafolyamatodat?

Körülbelül egy évet szoktam rászánni egy regény megírására. Elsőként az alapötlet és a főbb karakterek születnek meg, és amint ez megvan, azonnal le is ülök megírni az első fejezetet. Aztán szép lassan körvonalazódik az adott regény fő szála is a fejemben, hogy hová akarok majd kilyukadni a legvégén. A mellékszálak, apró cselekmények mindig írás közben jutnak eszembe.

A kutatómunkát, hogy egy-egy részletben minél hitelesebb tudjak lenni, mindig akkor végzem, amikor eljutok az adott momentumhoz írás közben. Ilyenkor rendesen utána olvasok az engem érdeklő témának, és csak ezután írom meg az adott jelenetet.

Jegyzeteket csak akkor készítek, ha valamiféle idővonalat kell felállítanom, mert az évszámokat elég nehezen jegyzem meg, de úgy egyébként minden más adat, gondolat, terv a fejemben van csak meg.

Ha leírtam az utolsó szót is a regény végére, akkor hagyom néhány hetet pihenni a történetet, majd újra előveszem, és átolvasom, csiszolgatom. Csak ezután küldöm el a szerkesztőmnek, Róbert Katának.

Ő elolvassa a kéziratot, korrektúra programmal beleírja a szövegbe a véleményét, rosszat, jót egyaránt, aztán visszaküldi nekem. Én megnézem a megjegyzéseit, kijavítom, amivel egyetértek, és közösen megbeszéljük, amiben bizonytalan vagyok. Szerencsére a végső döntés mindig az enyém, a kiadó vagy a szerkesztőm sosem akarja rám kényszeríteni az akaratát. De 99%-ban egyet szoktam érteni a javításokkal, csak a maradék 1%-ban ragaszkodom a saját véleményemhez.

A szerkesztési munka során 3-4-szer ide-oda küldjük a javításokat egymásnak a szerkesztőmmel, aztán, ha úgy érezzük, végeztünk a csiszolgatással, mehet is a kézirat a kiadónak, hogy átnézhessék a korrektorok, megcsinálhassák a tördelését, kiválaszthassák a hozzá való borítót. Ha elkészült a tördelés, akkor a végső változatot átküldik még nekem egy utolsó ellenőrzésre, és ezzel az én munkám magával a szöveggel véget is ért. Végül irány a nyomda, és legközelebb a könyvbemutatón találkozom a történettel már könyv formájában.

5.Rengetegféle karaktert felvonultatsz a Reményfosztottakban. Ők száz százalékig fiktív alakok, vagy „megörökölték” egy-egy valós személy tulajdonságait is?

Egyikük sem teljesen olyan, mint én, de megörökölték néhány tulajdonságomat. Szóval 99%-ban fiktív alakok, a maradék 1%-ot magamból tettem beléjük. Ana például feminista, ugyanúgy, mint én. Erős nő, aki nem hagyja senkinek, hogy megváltoztassa őt. Ha valaki szereti, akkor olyannak kell elfogadnia, amilyen. Vagy ott van Adalynn, aki anyáskodó, gondoskodó típus, akárcsak én. Afféle tyúkanyóként funkcionál a Szemben, minden tagra úgy vigyáz, mintha a saját gyermeke lenne. Lafayette-tel pedig az a közös bennünk, hogy imádunk főzni, szeretünk másokat megetetni, és jól esik, amikor azt látjuk, hogy ízlik másoknak, amit készítettünk.

6.Amikor egy számodra ismeretlen dologról, közegről írsz, mennyire jársz utána? Szeretsz alapos kutatómunkát végezni, vagy inkább a képzeletedet használod?

Mindennek szeretek utána olvasni, aminek csak tudok. Úgy gondolom, törekedni kell arra, hogy a

lehető leghitelesebbek legyenek a történeteim. Persze, vannak olyan témák is, amiknek egyszerűen nem tudok utánanézni, mert nem találok hozzá magyar vagy angol nyelvű forrást, vagy ha van is, akkor pénzbe kerülne felhasználni. Ilyenkor kapcsol be a fantáziám, és kipótolja a lyukakat.

A Szemmel kapcsolatban egyébként olyasmiknek is utánanéztem, hogy milyen kóddal jelenti be egy járőr a központnak, ha egy kollégája megsérült, vagy hogy milyen fegyvertípusokat használnak előszeretettel az amerikai rendőrök és az alvilági bűnözők. De Boston városának történetét is végigolvastam, hogy minél jobban megismerjem a helyet, ahol a Szem tevékenykedik majd.

7.Szeretnél valami értéket, üzenetet közvetíteni a regényeiddel?

Igen, mindenképpen. Én hiszek abban, hogy egy írónak a szórakoztatás mellett a tanítás is a dolga. Persze nem didaktikus, szájba rágós módon, hanem észrevétlenül, a történetbe rejtett gondolatok, értékvilág által. Számomra az egyik legfontosabb téma a nők és a gyermekek védelme, ezért elég sokszor felbukkan a regényeimben a családon belüli erőszak és az egyéb ellenük elkövetett bűncselekmények. Ez azért van, mert szeretném felhívni az emberek figyelmét a témára, hogy ha legközelebb ilyesmivel találkoznak a saját életükben, felismerjék a bajt, és ne fordítsák félre a fejüket, hanem próbáljanak meg segíteni a bántalmazottnak.

8.Látom az interneten, hogy rengeteg dicséretet kapsz, de azért biztosan akadnak negatív kritikák is. Ezeket hogyan tudod kezelni?

Az elején elég nehéz volt, főképp, hogy az első könyvem megjelenésének idején sok olyan kritikát is kaptam, ami egyáltalán nem volt építő. Ezek a kritikák tele voltak tömény rosszindulattal, személyeskedéssel, és látszott, hogy az íróik szimplán csak féltékeny. Akkoriban újdonságnak számított, hogy egy ismeretlen, magyar lányka könyvét kiadják, ezért sokan irigykedtek rám. Később volt is olyan emberke, aki bevallotta, hogy csak azért írt rosszat a könyvemről, mert egy kisebb blogger csoporttal egymást felhergelték ellenem féltékenységből. Aztán eltelt némi idő, az illető megbánta a dolgot, és bocsánatot kért tőlem. Sőt, elolvasta a következő könyvemet is, ami nagyon tetszett neki, és azóta is az ismerősöm Facebookon.

Ezek a korai tapasztalatok végül is jók voltak, mert felvérteztek engem. Megtanítottak rá, hogy a rosszindulatú negatív kritikával nem szabad foglalkozni, mert azok nem rólam vagy a könyvemről szólnak, hanem a kritikaíró lelki gondjairól.

Az építő, hasznos negatív kritikákat viszont az elejétől kezdve imádom. Úgy gondolom, hogy ilyen negatív kritikák nélkül egy író nem tud fejlődni. Rengeteget tanultam már eddig is abból, ha valaki rendesen elmondta a véleményét nekem a hibáimról, és remélem, hogy ezután is kapok majd hasznos negatív kritikákat.

9.Vannak emlékezetes élményeid az olvasókkal való találkozásokról? Ha igen, mesélnél egyet-kettőt? 

Hű, hét év alatt rengeteg ilyen élmény történt velem! De a teljesség igénye nélkül megpróbálok kiemelni néhányat, ami a leginkább emlékezetes maradt számomra.

Egy lány például elárulta nekem, hogy régen ő is írt, de aztán leégett a házuk, többek között minden írása is odabent veszett, és ez érthető módon akkora trauma volt számára, hogy azóta egyáltalán nem tudott az írásra gondolni. Aztán elolvasta az egyik könyvemet, és a történetem hosszú évek után újra meghozta az ihletét. A gondolat, hogy valakinek segíthettem, hogy újra képes legyen írni, nagyon jó érzés.

A másik élményem szintén egy lányhoz kötődik, aki olyan kapcsolatban élt, amiben nagy volt a korkülönbség közte és a párja között. Ez természetes módon egy csomó kétséget előhozott benne annak ellenére, hogy szerette a párját. Például azt is, hogy hacsak nem történik valami váratlan tragédia, akkor ő lesz az, akinek át kell élnie majd a párja elvesztését. Elmondta, hogy elolvasta a Kígyók sziszegését, amelyben Julie és Peter hasonló gondokkal küzdenek, és az ő gondolataik, a kapcsolatukhoz, a múlandósághoz való hozzáállásuk megnyugtatta őt, és elfújta a félelmeit. Nem is gondoltam volna korábban, hogy ténylegesen is képes lehetek hatni más emberek életére az írásaimmal, de nagyon örültem, hogy segíthettem.

A harmadik élmény vicces volt. Éppen a nyári olvasói találkozómon voltam, és az olvasóimmal beültünk ebédelni valahová, amikor észrevettem, hogy a szemközti asztalnál ül egy férfi a körülbelül 4-5 éves kislányával, és engem figyel. Nem szeretem, ha néznek, ezért kellemetlenül éreztem magam, de próbáltam nem foglalkozni az egésszel. Néhány perc múlva azonban a férfi odajött hozzám, köszönt, és csak annyit kérdezett, hogy én vagyok-e az az írólány, aki a netre is feltölti néhány írását. Mondtam, hogy igen, az én lennék. Megkérdezte, hogy néhány percre félreülnék-e vele egy másik asztalhoz beszélgetni egy kicsit. Mivel az olvasóim kuncogva elküldtek, hogy menjek csak, így átültünk egy másik asztalhoz. Beszéltünk néhány semleges dologról, aztán a férfi közölte, hogy épp anyukát keres a kislányának, és nem lenne-e kedvem esetleg megismerkedni vele. Teljesen lesokkolódtam, miközben hátulról még mindig hallatszott a kuncogás. Szépen megköszöntem a felajánlást, de nemet mondtam, aztán visszatértem az olvasóimhoz. Idővel persze a kicsit kínos történet inkább viccessé és kedvessé vált, de akkor nem kicsit voltam zavarban.

10. És végül: hova tovább? Mik a terveid az elkövetkezendő pár évre?

Nemsokára elkészülök A Szem második részével, ami elvileg ősszel már a könyvesboltokban lesz. Ezután egy nagyrészt már kész disztópiámat akarom befejezni és leadni a kiadónak, amelynek a címe, Rabszolgák kora 1. – Az istenhalló. De tervezem a Lelkek börtöne című lélektani krimim befejezését is a közeljövőben, és van ötletem egy lélektani romantikus regényhez valamint egy történelmi fantasyhez is. Az biztos, hogy unatkozni nem fogok, mert ezernyi ötletem van, és sokféle műfajban ki szeretném még próbálni magam.