2014. október 29., szerda

Gayle Forman: Ha maradnék

Sziasztok!

Tudom, hogy lemaradtam, és már mindenki olvasta a könyvet, akit egy picit is érdekelt, de azért pislákol a remény, hogy maradt még néhány hozzám hasonló, aki eddig nem jutott el idáig, meg egyébként is, ez a könyv meg kell, hogy legyen a blogomon.


Eredeti cím: If I stay
Írta: Gayle Forman
Fordította: Rudolf Anna
Kiadta: Ciceró Könyvstúdió
Kiadás éve: 2012 (film. bor.: 2014)
Oldalszám: 258/280
Sorozat?: Ha maradnék (#1)
Folytatás?: van (Hová tűntél?)

Fülszöveg

És te hogyan döntenél?
Képzeld el, hogy mindened megvan, amiről csak egy lány álmodhat. A szüleid jó fejek, mindig megértenek és melletted állnak. Az öcséd a legédesebb kiskölyök a világon. A város legígéretesebb rockbandájának frontemberével jársz, aki nem elég, hogy eredeti és különleges, de imád is téged. A zenei tehetséged szélesre tárta előtted a világ kapuit.
Képzeld el, hogy aznap, mikor leesik az első hó, mindezt elveszítheted.
Amikor életedben először kell komoly döntést hoznod, nem áll melletted senki, akitől segítséget remélhetnél. Élet és halál között kell választanod. Az életed soha nem lehet olyan, mint amilyennek ismerted. A halálról semmit sem tudsz.
Te mit tennél? Harcolnál vagy feladnád? Mennél vagy maradnál?


A könyv

  Ez is tipikusan egy olyan eset, amikor elég elolvasni a fülszöveget. Mia élete csodálatos, megvan mindene, amire vágyhat. Azon a bizonyos napon leesik az első hó, és iskolai szünetet rendelnek el. Örömteli dolog, nem igaz? Egy teljes szabadnak, amikor azt csinálhat a család, amit akarnak. De talán mégsem kellett volna látogatóba indulniuk egy barátjukhoz...
  Az ütközés után Mia az árokban találja magát, teljesen sértetlenül. Aztán meglát egy lányt feküdni az árokban- saját magát. Szembesül azzal, hogy mindenkit elveszített, és ő az egyetlen a családjából, aki még küzdhet az életéért. De akar egyáltalán?
  A testén kívülről követi végig a kritikus nap eseményeit, miközben végig azon vívódik, hogy menjen-e, vagy pedig maradjon.

Véleményem

  Nagyon nehéz ezt megfogalmazni úgy, hogy pontosan azt értsétek belőle, amit gondolok. Mint ahogy azt Molyon is írtam, képtelen vagyok olyan pozitív szavakat használni a regényre, mint például a zseniális, fantasztikus, lebilincselő, és a többi. A történethez képest nekem túl jónak tűntek. Mert arra, hogy egy lány árván és egykén élet és halál között vergődik, képtelen vagyok ilyen szavakat használni. A legrosszabb csak az, hogy van valóságalapja a történetnek.


Mia
Tényleg nagyon nehéz így beszélni  könyvről, úgyhogy ezt az egészet először megpróbálom a karakterekről felépíteni, és értelemszerűen akkor kezdjük Miával. Nem mondanám rá, hogy tipikus főszereplő alkat, mert egy igazi egyéniség. Persze, vívódik magában, és mondhatjuk semlegesnek is, hiszen se nem menő, sem pedig kifejezetten kretén típus, de valódi művész, méghozzá csellista. Az ő szemszögéből követjük a történetet, ami a szó szoros értelmében csak egyetlen nap, de mégis egy egész élettörténetet ír le. 
  És részben ebben mutatkozik meg Gayle Forman zsenialitása. Fejezetről fejezetre elfeledteti veled, hogy Mia éppen az intenzíven fekszik, és mindenki az ő életéért küzd. És itt merem használni az ilyen szavakat: fantasztikus, ahogyan az írónő megjeleníti, ahogy a halál előtt lepereg egy élet. Erre tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy zseniális. Egy idő után az volt az érzésem, hogy már semmi sem számít, mindegy, mi történt a múltban (Miával), mert már úgysem változtathatsz semmin. Mintha az egész tényleg csak egy végső visszatekintés lett volna, amikor filmkockákon pereg le előtted az életed.
  De mégis, minden fejezet elején visszacsöppentünk a kórházba, ahol Miának hol leállt a szíve, hol újra műteni kellett, hol pedig a hozzátartozói és Adam próbáltak mindenáron bejutni hozzá.
  Apropó, Adam. Ő az, aki miatt Mia nem tud egyértelműen a halál mellett dönteni. Ő az egyetlen, aki miatt még vívódik. Először alig tudunk róla valamit azon kívül, hogy Mia pasija, de ahogy a lány folyamatosan visszaemlékezik, őt is egyre jobban megismerjük, és igen, megformálódik előttünk egy újabb, sokadik pasiideál, de nem az a fajta, aki szimplán jó fej, dögös és rocksztár. Ez a fajta pasi gondolkodás nélkül otthagyja a koncertet, ami élete nagy esélye lett volna, és rohan a kómában fekvő barátnőjéhez. Képes elhívni egy hatalmas rocksztárt, hogy csináljon egy kis felfordulást a folyosón, hogy ő bejuthasson a kórterembe. Ő az a srác, aki mindent, és tényleg mindent megtenne a lányért, akit szeret, és azért, hogy felébredjen, még elengedni is képes lenne. De hogy Adam melyik mondatánál kezdtem el sírni? Ennyi volt az egész:

"Hadd ne kelljen dalt írnom rólad."

  Nem bőgtem végig a könyvet,nem zokogtam oldalakon keresztül, de voltak pontok, amikor szinte ok nélkül jöttek elő a könnyeim. És talán még Adam kifakadásai sem voltak rám olyan hatással, mint Mia nagypapája:

"– Mindent megértek – súgja. – Megértem, ha menni akarsz. Igaz, mindannyian azt szeretnénk, ha maradnál. Én is ezt szeretném. Soha az életben nem akartam még semmit ennyire. – Kényszerű szünetet tart, a hangja elcsuklott a túláradó érzelmektől. Megköszörüli a torkát, nagy levegőt vesz, és erőnek erejével folytatja. – De nem az számít, hogy én mit szeretnék, és megértem, ha te esetleg mást gondoltál. Szeretném, hogy tudd: ha el kell menned, azt is el fogom fogadni. Bárhogy dönthetsz. Minden jogod megvan hozzá, hogy ne akarj már harcolni. "


Az, hogy nem felpüffedt arccal és kisírt szemekkel csuktam be végül a könyvet, valószínűleg annak volt köszönhető, hogy Gayle Forman folyamatosan kizökkentett. Mindig előjött egy boldog emlékkel, amik igaz, hogy egyrészről csak még súlyosabbá tették a veszteséget, de másrészt viszont mindig oldották a letargikus hangulatot. És ezek a folyamatos kitérők szerettetik meg az olvasókkal a karaktereket, nem annak a bizonyos egy napnak az eseményei.
  Nem tudom, kell-e még többet írnom. Ez a könyv egy szörnyű dologról ír valami csodálatos, lírai módon. Nincs gyászos hangneme, alapjában véve olyan, mint bármelyik ifjúsági regényé, csak a téma a szokásosnál sokkal komolyabb, és ez a feszültség minden lapon ott húzódik.
  Ez egy olyan könyv, aminek minden sorát falod, de nem úgy, hogy átrohansz rajta. Eszedbe sem jut közben olyan, hogy például csak a párbeszédeket olvasd, hogy hamarabb a végére ér, mert hiába izgulsz Miáért, képtelen vagy akár egy betűt is kihagyni. Ez egy szörnyű, de gyönyörű, tragikus, romantikus, és hihetetlen komoly témákat feszegető mű. Olyan dolgokról gondolkodtat el, amik már így is eszedbe jutottak, de most valahogy mélyebb értelmet nyertek, nagyobb lett a jelentőségük. Nincs olyan ember, aki ne foglalkozna a halállal. Nincs olyan ember, akinek ne jutott volna még eszébe, hogy milyen is lehet egy testen kívüli élmény. Olyan ember viszont bőven van, aki úgy érzi, hogy mindezek őt nem érintik. Hiszen ő csak egy egyszerű ember, aki persze, meg fog halni, de nem ilyen módon. Valamiért mindenki azt gondolja, hogy öregkorában, békésen fog elszenderülni, de az az igazság, hogy ezt senki sem tudhatja...

Kérdés még, hogy hány pontot ér?

5/5***

Bónusz idézetek

"Hogy mi történt kis híján, az a legkevésbé sem számít. Azzal kell foglalkoznod, ami ténylegesen az orrod előtt van."

" …meghalni könnyű. Élni nehéz."

 "Azt hihetnék, hogy az orvosok meg az ápolónők, meg ez a sok kütyü rendezi a műsort – mutat körbe az egész falat elborító orvosi gépeken. – De tévednének. Ő itt a főnök, az van, amit ő akar. Talán csak időre van szüksége. Úgyhogy beszéljenek csak hozzá. Mondják meg neki, hogy használja ki az időt, amennyire csak szüksége van, de utána jöjjön vissza önökhöz. Ígérjék meg neki, hogy itt lesznek és várni fognak rá."

 "Igaza volt anyunak: ha elég ideig játszod meg magad, előbb-utóbb megy az magától is."

 "Nem mond többet. Lehajol hozzám, a hajfürtjei megcsiklandozzák az arcomat. Homlokon csókol.
– Még mindig van családod. – súgja."

 "– Maradj. – Egyetlen szó elég hozzá, és a hangja máris elcsuklik, de lenyeli az érzelmeit és nem adja fel."

" Egy csók még nem szerelem."

" Mert a szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra."

" Mi várna rám, ha túlélném? Milyen érzés volna arra ébredni, hogy árva vagyok? Soha többé nem szagolhatnám apu pipafüstjét. Soha nem állhatnék anyu mellett a mosogatónál, csöndesen beszélgetve a világ nagy dolgairól. Soha nem olvashatnék fel újabb fejezeteket Teddynek a Harry Potterből. Hogy is létezhetnék nélkülük?"

 "Hallottam már, mikor a halottakra azt mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb, legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám. Ha a halál ilyen érzés, egyáltalán nem bánnám."




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése