Clare & Brennan: Bane Krónikák 6.- Raphael Rantiago megmentése

Sziasztok!

Már jó ideje olvastam a könyvet, úgyhogy kicsit -nagyon- késve, de itt az értékelés is. :)

 Eredeti cím: Saving Raphael Santiago
Írta: Cassandra Clare és Sarah Rees Brennan
Fordította: Kamper Gergely
Sorozat: Bane Krónikák (#6)
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
(Angolul: 2013)
Oldalszám: 56
Eredeti borító?: nem
Folytatás?: lesz

A könyv

Raphael Santiagóról már nyilván hallottatok- amennyiben nem, az azt jelenti, hogy valószínűleg nem olvastatok túl sok árnyvadászos könyvet, de ez esetben felesleges is ezzel a novellával szemeznetek egyelőre. ;)
Szóval feltételezzük, hogy a vámpírunkat már mindenki ismeri, de...

Bocsánat, ezt nem hagyhattam ki (bár talán egyetértetek abban, hogy ki kellett volna xD). Tehát a lényeg, hogy bár tudjuk, ki az a Raphael Santiago, igazából be kell vallanunk, hogy nem sok mindent tudunk a múltáról- illetve nem sokat tudtunk, addig, amíg el nem olvastuk ezt a könyvet!

Az '50-es években játunk, New York-ban. Magnus szokás szerint éli az életét, az emberek nagyjából tudják, hogy kicsoda-micsoda, sőt, még megbízásokat is vállal, esetenként segít a polgárok apró-cseprő ügyeiben. Egy nap egy kétségbeesett nő vár rá, és arra kéri, találja meg a fiát. Lehetőség szerint persze élve. Hatalmas spoiler következik: az eltűnt fiú Raphael. Mi viszont már tudjuk, amit akkor a nő és Magnus még nem: a fiú nem olyan- mondjuk úgy -állapotban  fog előkerülni, mint ahogy azt remélik.

Gondolom, nem árulok el nagy meglepetést: Magnusnak sikerül megtalálnia Raphaelt, de egy szó szerint vérszomjas vámpírt csak nem vihet vissza az anyjához.... Így hát elkezdi "tanítani", rengeteg időt szán arra, hogy Raphael a lehető legemberibben viselkedjen, és legfőképpen persze felül tudjon kerekedni a vér utáni vágyán. 

Eközben egyre közelebb kerül hozzá a fiú, és azt veszi észre, hogy egy idő után már fontos neki...

Véleményem

Sokkal, de sokkal jobb volt, mint az előző! Végre megint ismert szereplőt vettek elő, akire- én- kíváncsi is voltam. Furcsa, de érdekes is volt Raphaelt tiniként és újonc vámpírként látni. Aranyos volt, ahogy néha ugyan bosszantotta Magnust, de mégis kialakult köztük valamiféle különleges kapcsolat. Mintha Magnus a gyerekeként kezeli, és ugyebár nem árt tudni, hogy ért a gyerekekhez, hiszen a későbbi jövőben bármi előfordulhat, nem igaz? De ezt inkább ne értsétek sehogy.

Most tervezem újraolvasni a Végzet ereklyéit, még a CoHF megjelenése előtt, és egészen más szemmel fogok nézni ezúttal Raphaelre. Bár Magnusról is sok mindent megtudtunk a Krónikák során, azért a róla kialakult képet- például a személyiségéről- ezek a történetek összességében nem sokban változtatták meg (nálam). Raphael viszont ezentúl már nem csak a vámpírklán vezetője lesz a szememben így, hogy szinte végigkísérhettük az átváltozását és az újra beilleszkedését a világba.

Én azon is elgondolkoztam, hogy mi lett volna belőle a boszorkánymester nélkül? Persze, így sem vált belőle makulátlan, vegetáriánus vámpír, de mi lett volna, ha teljesen egyedül marad? Az anyja nem lett volna képes megtalálni, és ha mégis, akkor valószínűleg Raphael megölte volna őt, hiszen még nem tudott uralkodni magán. Onnantól pedig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy az ő kezén szárad a saját anyja vére. Persze ezek csak feltevések, de bennem ezeket a gondolatokat ébresztette a történet. Szerintem erről szólt- hogy részben Magnus (aki elviekben a sorozat főszereplője) juttatta el őt oda, ahova, és akármilyennek is mutatja magát jó fél évszázaddal később, ő is volt gyenge és esetlen, ő is szorult egyszer segítségre.

Lényeg a lényeg, ez volt az a színvonal, amit vártam! Végre megint egy olyan történettel rukkolt elő az írónő, ami érdekes és izgalmas is volt, tényleg olyan témával, ami úgymond "hasznos" a rajongók számára.
Értékelésem:

5/5

Idézetek

– Soha nem kötődöm a nephilimekhez! – tiltakozott Magnus.
Ragnor köhögni kezdett, és két köhögés közepette mintha azt a szót bökte volna ki, hogy „Herondale.”
– Vagyis – szólt Magnus – szinte soha.

 Tündérekhez menj, ha vámpírokról akarsz pletykálni, vérfarkasokhoz, ha tündérekről akarsz pletykálni, a vérfarkasokról viszont ne pletykálj senkivel, mert le akarják majd harapni az arcod. Ez volt Magnus mottója.

 Magnus gyakran gondolt rá,hogy beszerez egy háziállatot,de az soha fel nem merült benne,hogy egy duzzogó tinivámpír lesz az.Az jutott eszébe,hogy ha egyszer megszabadul Raphaeltől,kerít egy macskát.És annak a macskának minden évben születésnapi bulit rendez majd.

– Tetszik nekem – mondta. – Elég rámenős, pedig olyan különcnek tűnik. Érti, hogy mondom?
– Bocsánat, sajnos megsüketültem a döbbenettől, hogy bárkinek is tetszhet Raphael.

 – Szerintem máris elég erős vagy – mondta Magnus. – És elképesztő az önfegyelmed. Gondolj bele, milyen sikeresen elnyomod magadban az irántam érzett rajongásodat is.